Igazán szeretne egy gyermek, nálunk és most megfoganni?

A környezeti problémák egyik fő kiváltó oka a megnövekedett emberi népességszám, tehát a népességnövekedés visszafogása az egyik fő lehetséges lépés az ökológiai fenntarthatóság irányába. Bár elviekben sokan belátjuk mindezt, mégis rendszerint hallgatunk róla. Ugyanúgy nem illik beszélni erről a kérdéskörről, mint ahogy például a környezeti problémák egy másik fő kiváltó okát, a gazdasági növekedést sem illendő megkérdőjelezni. Ez a szöveggyűjtemény bátor munka abban az értelemben, hogy megtöri ezt a tabut, nyíltan beszél a népességszabályozás kényes kérdéséről. Szerkesztője, Simonyi Gyula már hosszú évek óta szinte minden megnyilvánulásában kitér erre a kérdésre, annak ellenére, hogy emiatt "népszerűségi indexe" nem minden körben magas.

Pedig a tabudöntögetés sokszor elengedhetetlen egy társadalom túléléséhez. Az ökológiai válságot is alighanem csak úgy élhetjük túl, ha feltárjuk, kétségbe vonjuk, és újakkal helyettesítjük kultúránk néhány alapvető meggyőződését. Olyan meggyőződéseket, amelyeket annyira alapvetőnek tartunk, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni őket. Ám éppen azoktól a meggyőződésektől a legnehezebb megszabadulnunk, amelyek a múltban a legtöbb sikert hozták számunka. Ilyen az is, hogy a magas termékenységet jónak tartjuk. Ahogy a szerkesztő fogalmaz rögtön az előszó első oldalán:

"Még mindig sokfelé lehet azonban találkozni a 'szex gyanús, a termékenység dicséretes' hozzáállással. Történelmi elterjedtségét főleg annak köszönhette, hogy a természeti erőforrások bőségének sok ezer éves időszakában megfelelt a gazdasági, katonai és népesedési verseny egyéni és csoportos érdekeinek?"

Ugyanakkor a tabudöntögetéshez nemcsak a bátorság társítható, hanem az is, hogy a tabudöntögetők rendszerint kilendítik az ingát a másik irányba, azaz túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a tabuként kezelt dolognak. Sajnos ennek a kötetnek, illetve szerkesztőjének sem sikerült elkerülnie ezt a csapdát: a valósnál fontosabbnak véli a népességrobbanást a környezeti problémák kialakulásában. Például Simonyi - aki nemcsak szerkesztője, hanem fő szerzője is a szöveggyűjteménynek - a legfőbb fenntarthatósági cselekvésnek tekinti a "túlnépesedés" megállítását, sőt, egy helyütt (43.o) még azt is sugallja, hogy az egyedüli oka egy konkrét környezeti problémának (a fajok kihalásának).

Pedig aki tisztában van a környezeti problémák közvetlen kiváltó okait leíró, a '70-es évek óta széles körben használt ún. IPAT-formulával, az tudhatja, hogy a környezet-átalakítás mértékét a népességszám mellett ugyanúgy meghatározza az egy főre eső fogyasztás, valamint hogy egységnyi fogyasztásra (gazdasági teljesítményre) mekkora környezet-átalakítás jut (ami például attól függ, hogy mennyire környezetkímélők a használt technológiáink). A formula világosan megmutatja, hogy a három tényező közül egyiknek sincs prioritása a másik kettővel szemben, vagyis alaptalan akármelyiket is kiemelni, és a többinél fontosabbnak tartani. És különösen alaptalan ez a népességszám esetében, amelynek globális növekedési üteme a '70-es évek eleje óta egyre lassul, miközben ugyanez egyáltalán nem mondható el például az egy főre jutó fogyasztásról.

Ehhez kapcsolódóan a tabudöntögető szerkesztő/szerző abba a szokványos hibába is beleesik, hogy az általa kipécézett tabut tartja a legnagyobbnak. Azt állítja például, hogy miközben keveset beszélünk a túlnépesedésről, a túlfogyasztásról sok szó esik (49.o.). Ez utóbbi állítás még a "zöld" körökre sem mindig áll, nemhogy az egész társadalomra. Sőt, még az is erősen kétségbe vonható, hogy egyáltalán többet beszélnénk a túlfogyasztásról, mint a túlnépesedésről, vagy ha ez esetleg igaz is, annak is inkább az az oka, hogy hazánkban a fogyasztás növekszik, a népességszám viszont nem. Ugyanakkor Simonyi nagyon helyesen mutat rá arra, hogy a nagy népességszám, illetve a népességnövekedés a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a harmadik világ problémája, hanem bizonyos értelemben a miénk is /pl. 17.o./, hiszen például a nagyobb egy főre eső fogyasztás miatt itthon minden megszülető gyermekre nagyobb környezetterhelés jut, mint a szegényebb országokban. Tehát egyáltalán nem jogos ujjal mutogatnunk a harmadik világ lakóira.

A népességnövekedés kapcsán sajnos számos gondolkodó vetett már fel fasisztoid gondolatokat, például az emberiség egy részének kiirtását. Szerencsére ilyen elképzelések ebben a könyvben egyáltalán nem merülnek föl. Sőt, a szövegek egyértelműen olyan népességszabályozási lehetőségekről szólnak, amelyek emberi jogi szempontból is üdvözlendők, különösen a nem kívánt foganások megelőzéséről.

A könyvben a szerkesztő írásai mellett természetesen számos további szöveg is szerepel, méghozzá remek ízléssel válogatva. Ráadásul jó részük most először olvasható magyarul. A szerzők között olyan kiváló gondolkodók találhatók, mint például Lester Brown, Garrett Hardin, Aldous Huxley, Desmond Morris, Amartya Sen, Szent-Györgyi Albert vagy Arnold Toynbee.

Összességében mindenképp érdeme a kötetnek a bátor tabudöntögetés, és ehhez szorosan kapcsolódóan a - legalábbis itthon - újszerű problémafelvetés. A benne leírtakat valószínűleg sokan fogják vitatni, sőt, remélhetőleg sokan fogják vitatni, hiszen ez azt jelentené, hogy komoly párbeszéd kezdődik erről a kulcskérdésről.

Megjelent a Védegylet Zöldirodalom levelezőlistáján, amelyen olyan kiadványok (könyvek, folyóiratok, civil szervezetek anyagai) ismertetése olvasható, amelyek explicit módon foglalkoznak az ökológiai fenntarthatóság témakörével. Feliratkozni a lista szerkesztőjénél, Takács-Sánta Andrásnál lehet a tsa[kukac]mail.datanet.hu címen.