Egy forró nyári délutánon, július 2-án Budapesten a Tudatos Vásárlók Egyesülete és az ImagineBudapest nevű, alternatív városnéző túrákat szervező csapat által közösen tartott, (Tudás)szomjoltó sétának három fő tanulsága volt: 

• az egyik, hogy a csapvíz jóval olcsóbb, és sok esetben legalább ugyanolyan egészséges, mint az ásványvizek,
• a másik, hogy Budapest tényleg a vizek városa,
• a harmadik pedig, hogy a vízre vigyázni kell.

Szerencsére a több mint negyven résztvevőnek minderről nem ennyire száraz stílusban kellett értesülnie. Az ImagineBudapest túravezetője, Szekeres Juli a Gellért Szálló előtti kútnál várta az érdeklődőket. Elsőként a sok vitát kiváltó, engedély nélkül épült forrásházat mutatta be, amelynek folyamatosan csordogáló kifolyói a nyolc legfontosabb budapesti gyógyfürdőt (Gellért, Rudas, Rác, Király, Császár, Lukács, Széchenyi és a pesterzsébeti) jelképezik.

Az építmény az egykor itt üzemelő híres-hírhedt Sáros fürdő helyén áll, amely jóval kevésbé volt előkelő 1918-ban emelt utódjánál. Ugyanakkor vizének – legalábbis a Budapesti Napló 1922-es cikke szerint – olyan gyógyereje volt, hogy felújításakor sok tucat mankót találtak a padlásán, amelyeket a gyógyultan távozók hagytak hátra.

A túra második állomása több szempontból is tanulságos volt. Elsősorban sajnos azért, mert remekül megmutatta, a mai Budapesten mennyire sokadlagosak a gyalogosok, sétálók, turisták érdekei: nagy kincsünk, a Duna a város egyik legszebb pontján, a Gellért-hegy tövében, négy autósávval és két pár villamossínnel elzárva fekszik a sétára is alkalmas járdától, a vízhez pedig egész hosszú szakaszon nem is lehet lemenni.

Vezetőnk ennek ellenére minden tőle telhetőt megtett, hogy közelebb hozza hozzánk a vizet. Palackok és kis poharak kerültek elő, és kezdődött a vakteszt. Ennek egyik legérdekesebb eredménye az volt, hogy a többség semmi érezhető különbséget nem észlelt az egyik, Zalaszentgróton töltött ásványvíz, az egyszerű budapesti csapvíz és egy Óbudán palackozott ásványvíz között.

Itt hangzott el az is, hogy Pesten még a 19. század végén is voltak kolerajárványok, mert nagyon rossz minőségű vizet ihattak csak az emberek: a csapvíz is lényegében szűrt Duna-víz volt.

Érdekes kontraszt volt, hogy átlátszó palackban láthattuk az aznap reggel vételezett Duna-vizet, amelyen többen csodálkoztak: majdhogynem tiszta, szagtalan víznek látszott.

Azt, hogy az ásványvizek a szállítás és a PET-palackok miatt még környezetszennyezők is, ráadásul míg egy liter csapvíz körülbelül 40 fillérünkbe, ugyanennyi ásványvíz 50-200 forintunkba kerül, már túránk harmadik megállójánál, a Rudas ivócsarnok előtt tudtuk meg.

A meglehetősen lehetetlen időben – hétköznap délelőtt 11 és este hat közt – nyitva tartó vízlelőhelyen háromféle, még szinte forró gyógyvizet lehet megkóstolni. A rádiumos Juventus fiatalít, a kénes Attila és Hungária különböző hurutos megbetegedések leküzdésében segít.

A csarnok előtt még alkalmunk nyílt felhajtani egy kortyot vezetőnk táskájából előkerült keserűvízből is, amit hashajtó hatása miatt egész Európában fogyasztottak. A magyar keserűvizek története regényes, a 19. század második felében több vállalkozó kedvű forrástulajdonost tett gazdaggá ez az igen furcsa „nedű”.

A körülbelül másfél órás séta utolsó állomása a Döbrentei tér volt, ahol a Benedek Elek emlékére emelt közkút vizét kóstoltuk meg.

Ha a csap kinyitásakor olykor eszünkbe jut, hogy a Föld vízkészletének csupán 1%-a iható víz, és a világon legalább 1,1 milliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, talán ezentúl mi is elővigyázatosabban bánunk majd századunk olajhoz mérhetően értékes „folyékony aranyával”.