A színpadi fejfedőknek nem kell reklám

- Beszélgetés Hluskó Gizella színházi kalapkészítővel -

Ehhez a varázslathoz azonban egy nagyon speciális és minden pontján tökéletesen összehangolt gépezet működése szükséges. Olyan alkotók, mesterek munkája, akik kifejezetten e varázsvilág megteremtésén szorgoskodnak. Ilyen Várady Gizella színházi kalapkészítő is: bármely korszak számtalan stílusú fejfedőjét, parókáját, esetenként szakállát „faragja” a színészek fejére. Színházi kalapos nagyon kevés van – a jó pedig annál inkább „hiánycikk”. Így megrendelésben nincs hiány, ahogy mondani szokás: jó bornak nem kell cégér; a munkák folyamatosan egymást érik és csak halmozódnak. Utánpótlás, amire nagy szükség lenne, pedig nincs.

–  Miként lesz az ember színházi kalapkészítő?
– Az úgy alakult, hogy a nővérem után én is egyetemre készültem, de volt egy „szabad” évem. Mindegy, gondoltam, addig is kell valamit csinálni, és mivel az apám a Jelmezkészítőben dolgozott, reméltem, hogy felvesznek tanulónak a varrónőkhöz. Másnap kiderült, hogy már felvettek mást, de keresnek valakit a kalaposokhoz. Jól van, hát akkor legyen! Két hét próbaidő a nyáron, és ha jól megy, akkor felvesznek tanulónak. Amikor először varrni mentem, még ruhát is vittem. Megkérdezték, hogy „Jött?” „Hát igen.” – feleltem. „Na jó, akkor már maradjon”. Így kerültem a kalaposokhoz. Nemrég találtam meg a nyugdíjhoz egy kimutatást, amelyen ez áll: „a ledolgozott órákhoz 45 fillér lesz kifizetve”.

– Itt hogyan adták át a szakmai ismereteket? Mi volt a tanulás folyamata?
– Először adtak egy mintát és egy rajzot, hogy varrjam meg. Akkoriban volt idő gyakorolni. Volt egy főnököm, aki nagyon türelmes volt: mutatta a mintát, és adta a kartont, hogy csináljam meg, van rá idő. Ez így ment egy évig, volt munka, de szerencsére idő is volt rá.

– Hogyan találják meg a munkák?
– Kalapos nincs a színházaknál. Pár helyen, például a Nemzetiben volt, de nagy részében nincs. Az Operettben is csak karbantartó volt, de kalapos nem. Így lehetőség szerint dolgozom ide is, oda is. Forgok magam körül. A „Jelmezben” a főnököm kiadta a munkát. Az Operában az ember találkozik tervezőkkel, akik aztán már megkeresik személyesen. Ha a tervezőnek máskor is kell valami, akkor hozzám fordul.

– Mondhatjuk, hogy az ember önmaga munkájával próbálja magát hirdetni?
– Én csinálok fiú- és lánykalapot is. Ez ritkaság, mert inkább specializálódni szeretnek. Az az igazság, hogy régóta hiány ez a szakma, és ha elterjed az emberről, hogy jól dolgozik, akkor a többi tervező is utánakap. De hát mindehhez nincs mindig hétvége, nyaralás, ha van munka, akkor dolgozni kell. A színház nem vár. Van olyan, hogy az utolsó pillanatban a masinisztákkal küldetik fel az anyagmintákat, nekem is velük kell leküldeni vidékre a kész munkákat. 

– Ha ez egy ilyen keresett szakma, akkor miért nincsen igazán utánpótlás?
– Mert időigényes, macerás. Ha munka van, akkor nincs alvás. Volt régen olyan, hogy egy héten nyolc órát, ha aludtam. Sokáig ez nem volt gond, mert nagyon élveztem, amit csinálok, de most már azért szeretek aludni is egy kicsit. Viszont sok fiatal ezt nem vállalja. Ha rájönnek, hogy valakinek van egy kis kézügyessége, inkább elhívják a maszek, jól fizető munkákra.

– Nincsenek tanítványok?
– De, mindig felbukkan valaki az ember mellett, de vagy nagyon az alapoktól kell kezdeni –  hogyan kell befűzni egy tűt –, amihez nincs már türelmem, vagy elkezdenek dolgozni, aztán kikopnak. Jön a fiú, a család, és annyira túl jól azért nem fizetik meg a kalaposokat, így aztán elszivárognak. Nem kitartóak a tanítványok, pedig ezt csak így lehet. Kitartással, szeretettel. Meggazdagodni nem lehet belőle.

– Mekkora teret engednek a tervezők, a voltaképpeni „kuncsaftok”?
– Ezt tervezője válogatja. Van, aki oda sem jön, és van, aki minden öltésbe beleszól, noha a kalapokat nem a műhelyben, közelről, kézből kell nézni. A néző a színházban távolról, bizonyos fényekben látja a fejfedőket, szóval nem mindegy az összhatás. Persze a filmen más mindez, mert ott léteznek közeli beállítások, mások a fények, a bevilágítás.
Jó lenne látni a ruhaterveket is, nem csak a tervező kiragadott elképzeléseivel találkozni. Sokan ráböknek az utcán egy „civil” tucat-kalapra, hogy olyat szeretnének látni, ezekbe beleőrülök! A színházi kalap nem ilyen, utcait nem lehet és nem is tudok igazán csinálni. Azt egy gépsor gyártja tucatra, én ezt nem tudom levenni.

– Van kedvenc stílusa?
– Egyiptomot és a Nabuccót szeretem. Most ugyan az Álarcosbált kell szeretnem, de komolyra fordítva a szót, az ókort szeretem leginkább csinálni. Ilyenkor a fejeket is el kell készíteni: kendőket és parókákat is, az asszírok szakállát.

– Milyen anyagokat használ?
– Igazából nincs nagy válogatási lehetőség, amit hoznak, abból kell kalapot készíteni. Másrészt azt kell használni, amit lehet kapni. Mindent helyettesítünk. Nincs már lószőr vagy vastag filc, mert ezeket gőzölni, nyúzni kell, szóval valami más, erős, speciális anyagból kell kiindulni. A tervező hozza az összes használandó anyagot, azt kiterítem a műhelyben, és akkor kezdődik a válogatás, hogy melyik anyag mihez jó. Egyedül Kőszegen gyártanak olyan erősebb anyagokat, amiket használunk. Régen Pesten is volt egy szaküzlet, ahol minden kelléket megvehettünk, mára csak a sima üzletek maradtak, ahol a vékonyabb filcek és a hétköznapi anyagok vannak forgalomban. Azokból kell ügyeskednünk.

A cikk a Tudatos Vásárló 2-3. számában jelent meg,
2004. júliusában.