Soron kívül és belül

A sorbanállás is kulturális mutatója a társadalomnak. Olyan tömegmozgás (vagy tömegmozdulatlanság), amely tükröt tart a türelemnek, az egymásra való figyelésnek, és mindezek hiányának.

Idén zajlott a Mystery Shopping Providers Association egész Európára kiterjedő kutatása a sorbanállási kultúráról. A cél az volt, hogy a próbavásárlók különböző helyszíneken felmérjék: az egyes üzlettípusokban milyen hosszú a sor, mennyi időt kell sorban állni, s hogyan reagálnak az eladók az egyes helyzetekre. 21 európai országban egy hét alatt több mint 2500 helyszínen álltak sorban a mystery shopper-ek, nálunk a fővárosban és 7 vidéki nagyvárosban, mindenütt 9 kategóriában.

A titkos vásárlók elzarándokoltak a bankokba, postákra, szupermarketekbe, kis élelmiszerboltokba, italboltokba, gyorséttermekbe, gyógyszertárakba, ruhaüzletekbe, valamint autóbusz- és vasútállomások jegyirodáiba. Tapasztalataik vegyesek, de általánosságban elmondható, hogy mi, magyarok nehezen viseljük a sorbanállást, és türelmetlenek vagyunk, ha várakoznunk kell. Türelmetlenebbek, mint az európai átlag: míg az összes ország átlagát tekintve 100-ból 17 ember méltatlankodik a sorban állás miatt, addig Magyarországon 28 fő jelzi elégedetlenségét.

Pedig az eladók fele mosolyog a vevőkre! Ez a mutató csak 1 ponttal marad el az európai átlagtól. Igaz, a várakozásért nem kérnek elnézést, pontosabban 100-ból 8-an, de hát a kontinens átlaga is csak 9 - az eladók az Egyesült Királyságban a legkedvesebbek.

Európában a magyarok, az oroszok, a románok és a törökök töltik a leghosszabb időt sorbanállással, legkevesebbet Ausztriában, Dániában, Írországban, Portugáliában vagy Svédországban. A legjobban az osztrákok bírják a várakozást, a legtürelmetlenebbek a lettek. Hazánkban átlagosan 8-an állnak előttünk, és 5 percet kell várnunk, szemben az európai 3-4 emberrel és 3-4 perces várakozási idővel. A postákon és a bankokban haladnak leglassabban a sorok, nem ritka, hogy félórákat is töltünk itt várakozással.

A leghosszabb időt Milánóban mérték egy vasúti pénztárban: 118 várakozó mögött 1 óra 50 perc után került sorra a próbavásárló. A legelégedettebb sorban állók nyugati szomszédaink: az osztrákok mindössze 3%-a reklamál a várakozás hossza miatt - igaz, Ausztria a „leggyorsabban haladó sorok" országai közé tartozik.

Magyarországon a kiszolgálási helyek alig 30%-ában van „egysoros rendszer", ahol az épp megüresedő pénztárhoz lép a következő. A tesztelt egységek negyedében már léptek, hogy a várakozási időt csökkentsék, többnyire a vevők által jónak tartott megoldással (további pénztárak nyitásával), vagy a személyzet számának növelésével.

Sajnos nem tudjuk meg a felmérésből, milyen a dán vagy a román sorbanállók kommunikációja, a hazaival kapcsolatban azonban vannak tapasztalataink. Jó hír, hogy visszaszorulóban van a nép hangjaként önjelölt szónokok aktivitása. Talán mert a hallgatóság kisebb: a fiatalabbak, ahogy beállnak a sorba, elkezdik intézni telefonos ügyeiket, vagy a fülükből lógó dróton át a zenei élményt választják a plusz stressz helyett.

Érdekes lenne az országokra jellemző proxemika is, vagyis hogy mennyire vagyunk „távolságtartók". Vajon hány országban könyökölnek a hasunkba, lépnek a sarkunkra, hol kell elviselni pár centis közelségből a másik szájszagát?

Az észak-német sorok magától értetődően engedik előre a kismamákat, az idősebbeket, a magyar helyzet sokkal szomorúbb. Fel sem merül az ilyesmi, a parkolókban a rokkantaknak, kisgyerekeseknek fenntartott helyeket is gyakran foglalják el a jogosulatlanok.

Ha szólok (szóltam, a kilencedik hónapban), olyan fölényes, megalázó válaszokat kapok, hogy hosszú időre elmegy a kedvem a populáris önérdek-érvényesítéstől. Inkább másért szólok, azokért, akiknek hozzám hasonlóan nincs kedvük magukért szót emelni. Hatásos, ha udvarias, de személytelen kérést intézünk a sor egészéhez: hölgyeim és uraim, engedjük előre a járókeretes hölgyet!

Nem tudjuk meg azt sem, mennyire tehetségesen tolakszunk, pedig a mondás úgy tartja, hogy ha a forgóajtón mögötted megy be egy magyar, előtted fog kijönni. A kutatási eredmények ismertetéséből kimaradt az államigazgatás is, pedig itt bontakozik ki az igazi dramaturgia, a nyílt anyázástól a megmondó politizálásig. Sok honfitársunknak az okmányiroda vagy az önkormányzat a nyilvános állásfoglalás színpada - a közönség adott, csak ürügyet kell keresni, a sorbanállás ténye kiválóan alkalmas erre.

A kutatás nem terjedt ki a falvakra, kisvárosokra. Itt más a szcenárió: ahol mindenki mindenkit ismer, ott az alkalmi aggregációk is (mint például a sorbanállás) közösségi együttlétté válhatnak. Odaköszönünk, elkvaterkázunk, megérdeklődjük, hogy van a család, mi a helyzet a kovászos uborkával meg a gyöngytyúkokkal, konfliktus nélkül helyezkedünk, nem féltjük percnyi, félméternyi előnyeinket.

Semmiről nem maradunk le.

Kép [cc] yasuhisa