Kritikus babák

Ha nem oly szerencsés, hogy szülei kiköltözzenek a belvárosból, akkor bizony szív: nevezetesen benzingőzt, ahányszor csak anyukája a fejébe veszi, hogy úgymond meglevegőzteti a kicsit. A belvárosi kismama súlyos dilemmája: ha jó az idő, akkor nagy a szmog, esőben meg szélben meg valahogy nem szívesen viszi az ember a gyerekét se a Margitszigetre, se a Városligetbe. Mission impossible.

Kezdődik a járdával, amit a hódítók lassan teljesen bevettek: egy átlagos méretű babakocsi is gyakran az úttestre kanyarodva kényszerül kerülőt tenni, mert hivatalos ösvénykéjét falig belakják a négykerekűek. Aztán a méret: a gyerekkocsi abban a magasságban szállítja kis utasa orrocskáját, ahol az apróság koncentráltan kapja a toxi-mixet: port és bűzt. Innen kukucskál ki a bórembukk, ha kíváncsi, s uramfia, mit lát! Betonnal szegett horizontján karosszéria karosszéria hátán - a városi gyermek természetes környezetként az autót észleli, ez meghatározó vizuális élménye.

A közlekedés magasabb, rendszerszinten értelmezett egységének nemcsak a mozgásra vonatkozó térhatása van, de a zaj is része az élménynek, ahogy megéljük a városban haladás kalandját. A zajszennyezés: az ütvefúró, a kedvtelésből bőgetett motor (a bőgő gyerekre rászól az idegen, de a bőgő motorok miatt kevesen cöcögnek) s a piros lámpánál brummogó autósor értelmezhetetlenül sokféle információt szolgáltat a gyermek körül minden időpillanatban változó valóságról, már-már azt érzékeltetve vele, hogy maga a környezet is halad, közlekedik, csakúgy, mint ő.

Belvárosi kismama ismerőseim a szülés után átrajzolták fejükben Budapest mentális térképét: aki nem lakik valamelyik nagyobb zöld folt - Margitsziget, Népliget, Városliget stb. - közelében, annak egyetlen esélye van a mozgásra (ha nem tud, vagy nem akar autózni): az alacsony padlójú busz. E járatok mentén él és közlekedik a belvárosi babakocsis, mert mozgásra más módon nincs esélye Budapesten. A belváros közterein egyre ritkábban jelennek meg a gyerekek, ami hosszú távon komplex társadalmi kockázatokat is magában rejt. Ám komoly problémát jelent az alacsony padlójú buszok közepén kiképzett babakocsi-tárolóhelyekkel kapcsolatban az is, hogy egyesek számolnak a kapacitással, és kibelezett mosógépet, sífelszerelést, egyéb hatalmas méretű miegymást rögzítenek a biztonságos zugba, ahonnan csak - ismét komoly energiákat felemésztő - nyílt konfrontációkkal tudja őket kicsalogatni a kisgyerekes szülő.

A kimozdulás - bevásárlás, séta stb. - a városi kisgyerekes szülő számára aránytalanul sok energiát emészt fel, s közben folyamatosan érzi - mert éreztetik vele -, hogy túl alacsony vagy széles, hogy útban van, hogy lassú, és a közlekedés hatalmas masszájának többi részecskéjéhez képest ügyetlen, suta. Ráadásul kiszámíthatatlan is, pláne ha izgő-mozgó nagyobbacska gyerek is halad mellette, rollerrel vagy triciklivel. Ilyenkor járművel mozgó gyalogossá változik, s ha a nagyobb gyerek rá is ül a kismotorjára, hát mozgó járművel mozgó objektummá válik a közlekedő családi egység.

Sokat veszít a város, ha hiányzik a közterekről a gyerek. Tompul a tolerancia, fogy a mosoly az amúgy is komor arcokról, ha nincs tényező, ami gyöngéden lassítaná rohanó lépteinket. A felnőtt lét, ha nem teszi sokfélévé a gyerek (és persze az öreg: de ez más lapra tartozik) jelenléte, egyhangú lesz, mint a telepített akácos. A gyerek színt hoz az életbe, nem csak a fajfenntartást biztosítja: miatta állunk meg, halkulunk el, figyelünk oda, mosolyodunk el, vigyázunk - nemcsak másokra, de magunkra is.

Az angolszász urbanisztika jól ismeri az urban village fogalmát. „Az én kis falum" egyénre szabott képzete törvényszerűen kialakul a kisgyerekes szülők fejében, a város mentális térképéből egy személyesen használt amőbaszerű területet ölelve fel: ha lehet, ennél messzebb nemigen megy kenyérért, tejért, cipészhez vagy postára. Mivel mozgásában korlátozzák őt a nagyvárosi térszerkezetből és a városhasználatból fakadó hatások, optimalizál, és kialakítja saját faluját a városon belül.

Biztató, hogy egyre több kezdeményezés jelzi a családbarát város iránti igény növekedését. De például az akadálymentes közlekedés biztosítását sürgető babakocsis demonstrációk sajnos nem sok eredményt hoztak: még azt sem próbálták ki a megszólított közméltóságok, hogy empátiájukat növelendő, adott távot egy babakocsival és bevásárlószatyrokkal tegyenek meg.

A BKV szerintem családbarát: a kismamák többnyire szeretik is a BKV-t, hiszen vásárolt és üzembe is helyezett alacsonypadlós buszokat a fontos útvonalakon. Nem a BKV tehet arról sem, hogy néhány autós elfoglalja a babakocsival vagy kerekes székkel közlekedők számára lejtőssé tett járdaszéleket (ott könnyebb ugyanis parkolni!).

Mit lehet hát tenni azon túl, hogy otthon maradunk? Madarász Csaba, független civil szakértő szerint például érdemes lenne a HÉV-en több férőhelyet kialakítani a babakocsik számára, így nem fordulna elő, ami ma még sokszor megesik, hogy teltház esetén lemarad egy babakocsi a szerelvényről.

Ugyancsak az ő ötlete a kismamák, várandós anyák számára tervezendő esztétikus kitűző. Ennek viselete lehetővé teszi, hogy ne kelljen ülőhelyért kuncsorogni még az első - tapasztalt kismamák tudják: gyakran a legnehezebb - hónapok idején sem, amikor még nem látszik a domborodó pocak. Hogy milyen legyen a kitűző, vagy hogy mi legyen ráírva, az nyilván a jövő zenéje...

A rendszerváltás évében, huszonegy évesen toltam első gyermekem babakocsiját Budapesten. Most a legkisebbel újra belvárosi útépítések között rodeózok nap mint nap, egy kis oxigén reményében - a helyzet lényegében változatlan: sok autó, kevés babakocsi.

A változás inkább emberi, belső, s nem is kevés: akárhol vagyok a városban, mindenütt akad gyalogostárs, akinek elég annyit mondani: „legyen szíves!", odalép, átemeli, leviszi, felhozza a babakocsit a lépcsőkön, emelkedőkön. Készségesen, szívesen, empátiával.

Megjelent a Tudatos Vásárló magazin 11. számában.

Kép [cc] Thomas