Gondolatok drótostótokról, klímaberendezésekről és a reményről

1962-ben jelent meg Rachel Carson Néma tavasza, majd tíz évre rá a Római Klub jelentése, A növekedés határai. Ezek voltak az első igazán komoly figyelmeztetések a Föld biológiai állapotát, és ezzel együtt az emberiség életkilátásait illetően. Ebben az időszakban Magyarország talán még fenntartható keretek között mozgott, és csak a hatvanas-hetvenes években tette meg az első lépéseket a modern fogyasztói társadalom felé. Szennyező nagyüzemek ugyan már a háború előtt is épültek (pl. Angyalföldön) és az ötvenes években nagy lendülettel indult be a nehézipar (pl. Sztálinvárosban) de a gyárak összkapacitása így is elenyésző volt a világ fejlettebb tájain működő hasonló üzemekéhez képest.

Az élelmiszerek körében a friss áru volt túlsúlyban: a tejet kannába a Tejcsarnokban mérték, ami csak délig volt nyitva. A sarki Közértben a lisztet, cukrot, sót zsákokból töltötték a pultnál csomagolópapírból tekert tölcsérbe (ez a „zacskó" a drogériákban újságpapírból készült!), a folyékony árut (pl. tejfölt, ecetet, olajat) a vevők hozott edénybe kapták. A választás nem okozott nehézséget, minden termékből 1-2 fajta volt a polcokon. Néhány konzerv, befőtt, néhány fűszer és az említett kilós áruk. A friss hentesárut a húsboltból legfeljebb másnapig volt tanácsos eltenni, mert tartósítószereket nem használtak. A zöldséget, gyümölcsöt az emberek többsége igyekezett a piacon megvásárolni. Az ásványvíz ritkaság volt, üdítőitalok nem voltak. Az első mesterséges összetételű, nagy szenzációnak számító üdítőital a Bambi volt, 2 decis csatos üvegben valamikor az ötvenes évek legvégén jelent meg. A szódás járta az utcákat, házi szörpöt és befőtteket pedig a legtöbb családban otthon készítettek.

Autó a főutakat leszámítva csak elvétve járt. Az áruszállítás főleg lovaskocsival vagy kézitargoncával történt. Lovaskocsival járt a szemetes és a jeges is. Bekiabáltak az udvarokba, és akinek szüksége volt a szolgáltatásra, lejött hozzájuk. Mivel a villamos hűtőszekrény még ismeretlen volt, jéggyári, kívánt méretre darabolt jéggel hűtötték az ételeket, ha nagyon szükség volt rá. Az elitebb családokban vastag falú, csappal ellátott jégszekrényt is használtak.

Egy ideig még az ószeres és a „drótostót" is feltűnt a kapualjakban. Az előbbi mindenféle fölöslegessé vált ruházatot, lomot megvett pár fillérért, az utóbbi a kilyukadt fémedényeket javította. A rongyot a rongyszőnyeg-készítő „cigányok" gyűjtötték be, sőt cserélték be kész szőnyegre. A még fennmaradó hasznosítható hulladékot (fémet, üveget, papírt, rongyot) bevette a MÉH. A villanyt csak világításra használták, villamos háztartási gépek nem léteztek, még rádió sem volt minden lakásban, a lemezjátszó luxusnak számított (még a korábbi, kurblis változat is létezett itt-ott). A gázt csak főzésre, esetleg melegvizes bojlerben használták. Gyakoribb volt a fatüzelésű bojler, amibe hetenként legfeljebb egyszer gyújtottak be, amikor az egész család végigfürdött, néha ugyanabban a vízben. A nagymosást a pincében lévő mosókonyhában végezték, fa- vagy széntüzelésű üstben melegítették a vizet. A kézzel kicsavart ruhát a padlásra vitték szárítani. A fűtés cserép- vagy vaskályhában fával és szénnel történt.

Szórakoztató elektronika még nem volt, az élő zenét napközben az utcai zenészek szolgáltatták, akik a bérházak udvaraiba is bejártak, és a rögtönzött előadás után az emeletről ledobott, papírba csomagolt filléreket szedegették. A szórakozóhelyeken is többnyire élő zene volt: bárzongorista vagy kis zenekar, énekessel vagy anélkül.

Nyaralni az emberek akkoriban legfeljebb a Balatonhoz mentek, oda is leginkább szakszervezeti beutalóval, év közben az egyetlen (vasárnapi) pihenőnapot kirándulással, strandolással töltötték, ahová tömegközlekedéssel jutottak el.

Az élet 1956 után kezdett modernizálódni, ha nem is túl gyorsan. A tejet, tejfölt, elkezdték betétes üvegben árulni, először kartonpapír köröcskével, később alufóliával lezárva. Majd megjelent üvegben a kefír is. Később, a hatvanas évek vége felé feltűnt a zacskós tej, és fokozatosan kiszorította az üveges csomagolást. Az önkiszolgáló boltok megjelenése felgyorsította a folyamatot. Ott egyre több áru került előrecsomagolva a pultokra. A „fejlett csomagolástechnika" lassan a „haladás" egyik jelszavává vált.

A hetvenes évek végétől egyre több eldobható áru került forgalomba. Textilzsebkendő helyett pézsé, a textilpelenka mellett megjelent a kezdetleges papírpelenka, de a nagy áttörést csak évekkel később a Libero hozta meg. Az egyre változatosabb háztartási szerek fokozatosan flakonban, tubusban, spray-formában kerültek a boltokba. Legtovább a gyógyszertárak tartották magukat, amelyek még szinte napjainkig árultak visszaváltható tégelyekben saját készítésű gyógyszereket.

A felsorolt fejlemények elenyészőnek tűnhetnek az elektromos háztartási gépek hódításához képest: legelőször, még az ötvenes évek végén a tárcsás mosógép és a hűtőszekrény, majd a porszívó és a padlókefélő (akkoriban még viaszos „beeresztő"-vel és padlókefével fényesítették a parkettát). Az utóbbiból később (a padlólakk megjelenése után) ügyes barkácsolók fűnyírót készítettek. A habverők, mixerek, konyhai robotgépek a hatvanas évek végétől először lassan, aztán egyre rohamosabban árasztották el a konyhákat.

Közben szintén az ötvenes évek végén megjelent a TV (előbb a fekete-fehér, aztán a színes), a hatvanas évek közepe táján a magnó (hosszú ideig szalagos változatban, és csak jóval később a kazettás), aztán a nyolcvanas évektől jött a videó, amely még kihúzott majdnem két évtizedet, aztán rohamtempóban jöttek az egyre újabb technikák.

Az elektronikus eszközök fogyasztásában a számítógépek újabb hatalmas ugrást jelentettek. A nagy energiafalók, a klímaberendezések nálunk még csak mostanában kezdik diadalmenetüket. Ahogy az egyre újabb szerkezetek évente, félévente jelennek meg, úgy kerülnek a gyakran még használható, de erkölcsileg gyorsan elavuló használati tárgyak ezer tonna számra a szemétbe. Az elektromos és elektronikai termékeknek csak a kisebbik része kerül újrafeldolgozásra, a többi súlyosan mérgező anyagokkal terheli a lerakókat, sőt nem ritkán a vízbázisokat és a talajt. A lakosság felvilágosítása pedig minimális.

A fent vázolt „fejlődési útra", melyet velünk együtt az utóbbi 30-40 évben a többi kelet-közép-európai ország néhány tízmillió polgára is végigjárt, éppen mostanában lépett rá a Távol-Kelet több milliárdos lakossága. Remélhető-e, hogy ezt a változást az élő környezet elviseli? Megállítható, mérsékelhető vagy más irányba fordítható-e ez a folyamat? A hazai és nemzetközi politikában alig találunk erre utaló, bíztató jelet. Bár egyre gyakrabban szembesülünk a természeti katasztrófák (özönvizek, sárlavinák, tornádók, cunamik és erdőtüzek) képeivel a TV-ben, és a szólamok szintjén egyre többet szerepel a környezetvédelem, a gazdaságban a legfőbb mérce még mindig a versenyképesség és a GDP növekedése.

Lehet, hogy tényleg nincs megállás a katasztrófához vezető úton? Ráébreszthetők-e a döntéshozók, hogy végre cselekedni kellene? Mit tehet a civil társadalom hazai, és mit nemzetközi szinten? Súlyos kérdések, melyek közös gondolkodást és minél szélesebb körű közös fellépést sürgetnek.

 

Megjelent a KukaBúvár, a Hulladék Munkaszövetség lapjának 2008. nyári számában. Közzétéve a kiadó engedélyével.