Honnan származik majd ez a sok hús? Röviden: csirkékből. A 60 milliárd állatból már most is körül-belül 50 milliárd a szárnyas. Ennek egy része pulyka, a kacsahús pedig továbbra is nagyon népszerű Ázsiában, de a legnagyobb rész mégis csirke. A csirkehús-termelés a globális húsipar leggyorsabban növekvő ágazata.

Mivel a csirke oly elterjedt, azt gondolhatnánk, hogy ez a magas szám nagyon változatos fajtagazdagságot takar, helyi származású, a helyi viszonyokhoz és éghajlathoz alkalmazkodott fajtákkal. De nem így van. Több mint 90%-uk mindössze három multinacionális cég tulajdonában álló fajtából származik. Akár Észak- vagy Dél-Amerikában, akár Ausztráliában, Indiában vagy Kínában sétálunk be egy csirkepajtába, ugyanazokat a madarakat találjuk, gyakorlatilag azonos körülmények között.

De miért is jelent ez problémát? Hát nem fényes példája ez annak, hogy a globalizált csirkeiparban milyen egységesek a versenyfeltételek? Hát nem csodálatos, hogy a pekingi, bostoni, bangkoki és birminghami fogyasztók ugyanúgy juthatnak hozzá ugyanahhoz a termékhez?

Nézzük meg, hogyan működik a rendszer! A húsvállalatokon belül a szárnyas-iparra igaz leginkább, hogy vertikálisan integrált. A vállalatok gyakran nem csupán azt írják elő, hogy a gazdák milyen csirkefajtákat neveljenek, hanem azt is, hogy hogyan: hogy milyen és mennyi eledelt kapjanak; hogy melyik védőoltással és gyógyszerekkel kezeljék őket; s hogy hány nap alatt mekkora súlyt kell elérniük – gyakorlatilag ők irányítják magukat a termelőket is. (A gazda valószínűleg nem is a legmegfelelőbb szó ebben az összefüggésben.) A termelőből alvállalkozó lett, és elveszítette azzal kapcsolatos mozgásterét, hogy milyen fajta csirkét tenyésszen, s hogy hogyan.

Az ilyen módon globalizált piacon a hagyományos, önálló gazdáknak már nem jut szerep. A kevés állatot tartó, helyi csirkefajtákat tenyésztő gazdák egyszerűen nem tudják felvenni a versenyt az intenzív nagyüzemi állattartás termelésének léptékével.

Az állatok jólétét illetően a broiler (azaz hús-) csirke története az egyik legszomorúbb, és az ennek kapcsán felmerülő problémákat nagyon nehéz orvosolni. Ezeket a zárt helyen nevelt csirkéket óriási pajtákban tartják, ahol a padlóra hulladékot szórnak, pl. faforgácsot. A csirkéket úgy összezsúfolják, hogy gyakran 19 jut belőlük egyetlen négyzetméterre. A hőmérsékletet, fényt és szellőzést mesterségesen szabályozzák.

Ezeket a „globális csirkéket” úgy tenyésztették ki, hogy megdöbbentő sebességgel nőjenek – egynapos pelyhes csibéből kevesebb, mint 6 hét alatt érik el a (több mint 2 kg-os) vágósúlyt. Körülbelül 18 hetes koruk előtt el sem érik a nemi érettséget, így tulajdonképpen óriásbébinek tekinthetők, amikor vágásra kerülnek. Úgy tenyésztették ki őket, hogy mellhúsuk erős legyen (mivel ez az, ami a legtöbb profitot hozza), ezért járásuk esetlen, hajlamosak olykor előrebillenni.

Gyakoriak a lábproblémák, mert a fejletlen csontváz nem bír el egy ekkora testet. A brit Környezet-, Élelmezés- és Vidékügyi Minisztérium (DEFRA) felmérése szerint a csirkéknek több mint egynegyede szenved előrehaladott sántultságban. Néhányuk annyira alkalmatlanná válik a mozgásra, hogy többé nem tud eljutni a pajtában elhelyezett etetőkhöz és itatókhoz, vagy nem tud olyan magasra nyújtózni, hogy elérje a tartalmát. Ezek az állatok teljesen ki vannak éhezve, és egyetlen reményük, hogy az állományfelügyelő a napi ellenőrzés során megadja nekik a kegyelemdöfést.

Azt halljuk, hogy a csirkehús a leginkább környezetkímélő módon termelt hús. De egy 20 ezer madárnak fedelet adó csirke-pajta automata rendszereinek fenntartásához energiára van szükség. A csirkék etetőjében feltehetőleg nagymennyiségű szója van, amely nagy valószínűséggel az erdőirtott Amazon-vidékről származik. A csirkefarmok oly jellegzetes szagáért felelős ammóniának valahová el kell távoznia. És bár ez nem üvegházhatású gáz, köztudottan hozzájárul a savas esők keletkezéséhez. Amikor a házat, két ún. „termény” közt, kitisztítják, a csirkealom rohasztásra kerül, hogy trágya legyen belőle. Ha ez a folyamat nem teljes, és az almot legelőkön terítik szét, előfordulhat – volt már erre példa -, hogy ez a szarvasmarhákban botulizmus kialakulásához vezet.

Persze vannak gazdák, akik kedvezőbb benti körülmények közt tartják csirkéiket, több helyet hagynak a mozgásra, szalmabálákat tesznek be, amin üldögélhetnek, vagy káposztát, hogy elbabrálhassanak vele, csipkedhessék. Néhányuk még a szabadba is kiengedi csirkéit. Mások kizárólag biotakarmánnyal etetik őket. Mégis, túl gyakran szorítkoznak ugyanannak a gyorsan-növő fajtának a tenyésztésére. Az igazság az, hogy ezek a tömegesen előállított csirkék nem elég szívósak ahhoz, hogy kedvezőtlen időjárási viszonyok közt is boldoguljanak. Gyakorlatilag növésben lévő selejtek, s könnyebben maradnak meg a gyárgazdaság gondosan ellenőrzött feltételei között.

A globális igazságosság szempontjából a nagyüzemi csirketartás nem igazán méltányos sem a gazdákkal, sem a csirkékkel szemben. Viszont óriási profitot termel a tenyésztő vállalatoknak és nagyon hasznos a szupermarket-láncok számára is, akik előszeretettel forgalmaznak olcsó „akciós” csirkét beetetésként.

Míg a nagy csirkevállalatok gombamód szaporodnak világszerte, aligha valószínű, hogy működésük sok kisgazda életszínvonalán emelne akár a fejlődő világban, akár a volt szocialista országokban. Az indiai Bangalore-ban megnyitott első KFC-t (Kentucky Fried Chicken) például a magukból kikelt helyi gazdák gyújtották fel, akik azt állították, hogy tönkreteszi megélhetésüket.

Míg a broiler csirkék azzal vannak elfoglalva, hogy a szóját izommá alakítsák, unokatestvéreik, a tojótyúkok tojóketrec-sorokban tengetik gyötrelmes életüket. Majdnem minden nap tojnak egy tojást, de soha nem tapasztalhatják meg, milyen öröm az, amikor sajátkészítésű fészkükben tehetik ezt. Bár egyes országokban elutasítják a ketreces tartást (mint a brit fogyasztók többsége), világszerte a legtöbb tojás még mindig ketrecben tartott tyúkoktól származik.

Az „Erdő Királya”

Az állatjóléti csoportok már évek óta hangoztatják, hogy a modern gazdaságoknak el kellene hagyniuk a „hús” és „tojó” kategóriákba sorolt, végletekig specializált csirkefajták, valamint a nagy tejhozamú Holstein és a masszív Belgian Blue hústehenek tartását, s helyettük szívósabb, kettős-hasznú állatokat kellene tartani, amelyek húst és tojást/tejet is adnak.

Indiában például a Bangalore-i Állatorvosi Egyetem újabban előrukkolt egy ilyen megoldással, amely az Erdő Királya (Giri Raja) nevet kapta. Ez egy pompás kinézetű csirkefajta, amelyet a kettős-haszon céljával tenyésztettek ki. Kapirgálva táplálkozik, jó súlyt ér el, a nősténye pedig jó tojó. A gyárgazdaságokban fenntartott melegházi körülmények közt azonban egyáltalán nem tud fennmaradni.

A helyi kisgazdák jelenleg sorban állnak ezekért a csirkékért. Olyannyira, hogy az egyetemnek gondot okoz a keresletet kielégítése. Az egyetem dékánja megígérte, nem adják el titkukat a nagy tenyésztő-vállalatoknak. Azt szeretnék, hogy a Giri Raja minta – a világ más tájain is követhető példa – lenne, és a multikkal versenyezni nem tudó szegényebb gazdáknak is hasznára válna.

Ünnepeljük hát a Giri Raját, és kiáltsunk sok követőért világszerte! Tekintsünk úgy erre a fantasztikus fajtára, mint ami az első nagy lépés a multinacionális tenyésztők befolyásának enyhítése, valamint az emberséges és fenntartható gazdálkodás előmozdítása felé tett úton.

A szerző a Compassion in World Farming brit haszonállat-védő szervezet nagykövete.

Megjelent a The Ecologist 2008. szeptemberi számában. Lefordítva és közzétével a kiadó engedélyével. Fordította Csillag Gábor.

Kép [cc] Pixieslayer