„Alternatív sarkot működtetünk” – Kajner Péter a közvetlen kereskedelemről

Bármennyire is magyarázza magát a fogalom, érdemes meghatározni: mi is a közvetlen kereskedelem?

Olyan kereskedelmi megoldás, amikor a fogyasztó és a termelő közé nem ékelődik számos közvetítő, életidegen láncszem. Hiszen ők azok, akik keveset tesznek, de azt extraprofitért. A közvetlen kereskedelemben viszont - ideális esetben - a termelő rögtön a fogyasztónak adja el az áruját. Egyfelől a kihagyott láncszemek haszonkulcsai a termelő és a fogyasztó zsebében maradnak. Másrészt - és ez ugyanolyan fontos - egy lényeges minőség keletkezik, mégpedig a személyesség bizalma.

A százféle holmit kínáló kereskedő, hovatovább hipermarket, ha akar, sem tud garanciát vállalni a tőle vásárolt legtöbb termékre, tetejébe leggyakrabban alkalmazottak szolgálnak ki minket. Egészen más egy olyan embertől vásárolni, akinek a következő héten beolvashatok - vagy még azt se - ha rossz árut kaptam tőle, mint beírni a panaszkönyvbe.

A közvetlen kereskedelem évezredeken át teljesen természetes szituáció volt. Mikor „találták fel" újra és miért?

Valószínűleg abba se maradt, csak a partvonalra szorult. Az újjáélesztésére az egyik legkorábbi, tudatos kezdeményezést 1965-ben, Japánban indították. Japán háziasszonyok bevásárló-közösséget szerveztek. Szerették volna olcsó és megbízható termékekkel felszerelni a háztartást. Az ötlet hatalmas sikert aratott, mára az ilyesfajta beszerzési szövetkezeteknek 22 millió tagja van a 127 milliós szigetországban.

A legnagyobb a Seikatsu (magyarul: élet), 300 ezer taggal. Ez a szövetkezet komoly minőségellenőrzési rendszert épített ki. Elvárásokat támasztanak a szállítókkal szemben a hulladékkeletkezés minimalizálása, az energiatakarékosság terén és más területeken is. Azt hiszem, működőképes modell minden hasonló célú kezdeményezés számára.

Hazánkban a 80-as évek végétől figyelhettük meg az amúgy is létező cserekereskedelem és kaláka újrafelfedezését, tudatos megőrzését és fölélesztését. A fölélesztés tekintetében az egyik első fecske a Nyitott Kert Alapítvány biokertészete volt, akik ökológiai gazdálkodásból származó termékeiket közvetlenül a vásárlókhoz juttatják el.

Egy városi - vagy akár falusi - embert esetenként nem a hagyományos értelemben vett minőséggel kapcsolatos megfontolások mozgatják. Inkább valamiféle hozzáadott érték, mint pl. a környezettudatosság. Ez a tétel mennyire kérhető számon a közvetlen kereskedelemtől?

Nagyon is. A közvetlen kereskedelem egyik célja, hogy a termelőt és a fogyasztót térben is közel hozza egymáshoz. Ha nem utazik több ezer kilométert a joghurt, hanem helyben feldolgozott alapanyagokból készül, és helyben kél el, az kiiktatja az alapanyagok vagy a késztermék felesleges utaztatását, esetleg a csomagolási problémákat, és helyben (helyén) hagyja a profitot.

A közvetlen kereskedelem és a környezettudatosság metszete nem csak megspórolt kilométerekben és csomagolásban mérhető. A táj iránt elsősorban a helyben élő gazdálkodó képes felelősséget vállalni, hiszen ő közvetlenül szembesül tevékenysége hatásaival. A mezőgazdasági nagyüzem távoli tulajdonosa csak a profittermelésben érdekelt.

Olyan gazdasági rendszer kell tehát, ami „jutalmazza" a környezetkímélő helyi gazdálkodót, ösztönzi, hogy megőrizze az ökológiai és kulturális értékeket. Erre jó példa az ártéri gazdálkodás, amely évszázadokon át működött. Ha a helyi gazda produktumát nem a fent említett, tulajdonképpen felesleges láncszemek, kereskedők fölözik le, illetve nagy érdekcsoportok lehetetlenítik el, akkor az a gazda szomszédaival együtt egy mozaikos, biológiailag gazdag tájszerkezetet működtethet. Szemben a „multi-logikára" épülő monokultúrákkal.

Hozzáteszem, a környezettudatosság szempontjából leginkább keresett biotermékek hazai termelői 90%-ban exportra dolgoznak. Ez arról árulkodik, hogy a környezettudatosság önmagában - egyelőre - nem üzemeltet nagy piacokat. A nyugat-európai biotermék-vásárlók fizetőereje ma többszörösen meghaladja a hazaiakét. A távolra szállított biotermékek egészségesek, de környezetromboló hatásuk a hosszú távú fuvarozás miatt nagy. A hazai közvetlen kereskedelem újjáéledésében erősebb motívum a magyar termékek keresése, tehát egyfajta lokálpatriotizmus.

A legfontosabb vásárlói motivációért pedig kanyarodjunk vissza a minőséghez. Épp a biotermékek szinte korlátlan kereslete, a környezettudatosságon felül, rámutat a már említett bizalomhiányra. Vannak, akik szeretnék tudni például, nincs-e mérgekkel tele az élelmiszer, ami az asztalra kerül. Van, aki egy címkének hisz, van, akinek elegendő egy olyan ember ígérete, akivel hetente találkozhat.

A te nevedhez erősen kötődő Élő Tiszáért program és a Szövetség az Élő Tiszáért ennek a megvalósulását célozza.

Átstrukturálódott a világ. Ma már egy ilyen egyszerűnek tűnő, termelő-vásárló közti kapocs megteremtése sem nélkülözheti a közreműködést. Az Élő Tiszáért, más célkitűzések mellett, igyekszik ezt is felvállalni. Dolgozunk az Élő Tisza védjegyrendszer megteremtésén is, amelynek termékeit egy webáruházon, illetve falusi turisztikai szolgáltatásokon keresztül tudjuk majd értékesíteni.

Nagykörűi tájboltunk valóban a faluból, illetve közvetlen környékéről származó termékeket kínál. De már a legelején találkoznunk kellett egy alapszintű problémával: az őstermelő nem viheti be portékáit a Tájboltba viszonteladásra. Egyértelmű, hogy jogszabály-módosításokra van szükség, amit civil összefogással próbálunk átvinni.

A kereskedelem egy tágabb, nagyon meghatározó környezete maga a gazdaság. Hogyan írnád le a magyar gazdaságot a hazai kereskedelem szempontjából?

Teljesen torz, ahogyan működik. Nemcsak az élelmiszeriparban és kereskedelemben, de az egész gazdaságban jellemző, hogy kevés (néhány száz), többségében multinacionális szereplő dominálja, míg a kisebb, hazai vállalkozók szinte labdába sem rúghatnak. Az adókedvezményeket is jobbára a nagyok kapják. A települések a kisebb ellenállás irányába kénytelenek hajolni, és az egyszeri nagy adóbevétel, netán az olcsóság ígéretében végül néhány nagy szereplő diktátori működését készítik elő.

Tulajdonképpen a torta már föl van szeletelve. Higiéniainak nevezett előírások kezeskednek arról, hogy akinek nincsenek milliói a farzsebben, azok ne is vihessék piacra portékáikat. Ezek az egészségügyi hivatkozások minimum eltúlzottak. Számos nyugat-európai országban (pl. Ausztria, Franciaország, Olaszország) megtalálták a módját, hogyan lehet a kisebb termelők és az élelmiszeripari nagyüzemek sajátos adottságaihoz kialakítani egy többszintű szabályozási rendszert. Nálunk mintha a kicsiket szándékosan szorítanák ki az életidegen, tőkeigényes feldolgozási, kereskedelmi előírásokkal.

Persze mindenki pályázhat. De azt beszélik, ma Magyarországon ilyen jellegű pályázati támogatást korrupció vagy jó politikai kapcsolatok nélkül elnyerni, hát, nehézkes. Hasonló a helyzet a vidékfejlesztési támogatásokkal is. A kiírások többsége eleve olyan, hogy az adminisztratív-bürokratikus próbatételek utáni évekre ígérik a támogatást. Az utófinanszírozás a költségeket eleve megelőlegezni képes réteget juttatja bevételhez. A korábbi támogatási programok (pl. AVOP, NVT) javarészt azokhoz a cégekhez vándoroltak, akik támogatások nélkül is képesek lettek volna a beruházást megvalósítani. Rendre ugyanahhoz a körhöz.

Akiknek a legnagyobb szükségük lenne ezekre a támogatásokra, arról számolnak be, hogy nem jutnak, nem juthatnak hozzá. A témában jártas országgyűlési képviselők a mezőgazdasági rendszer kapcsán már rég fölhívták a figyelmet arra, hogy a jogi környezet a nagy cégek és nagy földspekulánsok pályán maradását, pályanyerését szolgálja.

Mit reméltek a közvetlen kereskedelemtől ennek ismeretében?

Ez a kezdeményezés önmagában nem fogja átrajzolni a fővonalú kereskedelem vagy a nemzetgazdaság medrét. De a piac néhány százalékát a tisztesség eszközével meghódíthatjuk - és egyáltalán, egy alternatív sarkot működtetünk.

Mire lesz feltétlenül szükségetek ahhoz, hogy a program sokáig és jól működjön?

Tudati változásra a vásárlók felől, kreativitásra, megbízhatóságra a termelők részéről, és persze sok lelkes partnerre!